“Mert ha nem, ha nem sikerül korlátok közé szorítani azt a jelenséget, amellyel eredményesen fordul szembe a világ számos nagyvárosának vezetése, akkor Budapest még mélyebbre süllyed a káoszba, az ingatlanárak követhetetlen magasságba szöknek, a belterületek lakói az agglomerációba menekülnek, a város belső részei pedig falatozók és bulihelyek dzsungelévé válnak, amelyben a maffia csörgőkígyói és varánuszai uralkodnak. Tehát még egyszer: Házunkban, hol világra jöttem, már csak nyolc lakásban élnek lakók. A legidősebb lakótársunk elmúlt száz éves, de a többiek átlagéletkora is nyolcvan körül van.
Ha egy lakásból az utolsó lakó is kihal, az örökösök nem költöznek ide, hanem százmilliós összegért eladják a lakást, amelyet a szüleik, vagy már inkább a nagyszüleik 1992-ben fillérekért vásároltak meg az államtól.
A százmilliót pedig nem azoknak éri meg kifizetni, akik netán lakni akarnának „a jövő városa” (ez az V. kerületi önkormányzat jelmondata) egyik, éttermek és szállodák övezte épületében, hanem azoknak, akik a luxusszállodák tőszomszédságában az egykori lakásokat viszonylag csekély beruházással olcsó szálláshelyekké alakítják át. Mert a Budapestre látogató évi tíz millió turistának a többsége nem milliomos, nekik megteszi, hogy mérsékelt árú szobában vagy lakásban töltsenek el egy hetet, nem ragaszkodnak hozzá, hogy a bőröndjüket Lohndiener (magyarul: bérszolga) gurítsa a szobájukba, és ha a saját szemükkel akarják látni a luxust is, beülnek egy kávéra vagy egy sörre a Párisi udvar kávézójába.
